Szaján
Az „A Vajdaság települései és címerei” oldalról
Сајан
Sajan
  
| |
| Hivatalos? | Nincs adat |
| Használatban van? | Nincs adat |
| | |
| Tájegység | Bánság |
| Körzet | Észak-Bánsági |
| Község | Nagykikinda |
| Rang | Falu |
| Terület | 54,1 km² |
Népesség
|
|
| Irányítószám | 23324 |
| Körzethívószám | 0230 |
| | |
A térképen:
 Térkép betöltése… | |
Szaján (szerbül Сајан / Sajan) a Vajdaság Észak-Bánsági körzetében fekszik, Nagykikindától 17 km-re nyugatra az Aranka folyó közelében.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Népessége
- 1837: 3362
- 1853: 2457
- 1900: 2432
- 1948: 2430
- 1953: 2432
- 1961: 2334
- 1971: 1982
- 1981: 1655
- 1991-ben 1555 lakosából 1474 magyar, 26 cigány, 21 jugo., 19 szerb[1]
- 2002-ben 1348 lakosából 1195 magyar, 121 szerb, 18 cigány[1]
[szerkesztés] Nevének eredete
A helység neve ősmagyar személynév, nagy valószínűséggel az 1255-ben Bodrog megyében birtokos Zeyhan kun herceg nevét viseli. Szabó Dénes szerint kun eredetű, totemre utaló személynév. Jelentése: gyík.[2]
Első írásos említése 1449-ben Zayhan néven történt.[3]
[szerkesztés] Története
Történészek szerint a környékbeli pogány kori halmok bizonyítják, hogy Szaján mai területén már az ókorban is laktak emberek. Az 1806-os évben Szaján telepítésekor az építkezések alkalmával faragott kőből álló, erősen szerkesztett épületalapokat, továbbá a római korból származó arany- és ezüstérmeket és az első magyar királyok idejéből eredő érmeket is találtak itt.
[szerkesztés] A 15.-16. század
Okleveles adatok csak a XV. század közepétől kezdve vannak róla. 1449-ben számos kisebb nemesi család volt itt birtokos, mint a Baan, Baronyai, Bocsári, Gerese, Jogsus, Kónya, Posztós, Szabó, Szajáni, Szeles, Thege és Török. Ekkor már plebániája is volt. A XVI. század elején Vingárti Geréb Mátyás is szerzett itt egy részt, melyet azonban Horogszegi Ferenci Györgynek adott.
A mohácsi vész után a nemes birtokosok és jobbágyok elmenekültek innen. Később Cserepovics Gáspár kérte el a falut a királytól, de ő magtalanul hunyván el, a gazdátlan falura 1560-ban Szentgotthárdi Márton, Dóczy Gergely és Kelemen eszközöltek ki királyi adományt.
[szerkesztés] A 17.-18. század
A XVII. században puszta maradt, jóllehet a király 1655 június 25-én, mint falura állított ki reá adománylevelet Lessenyei Nagy Ferenc és két társa részére. Az 1660-as évek nagy tatárdúlásakor a felégetett Szaján lakosait Szeged és Tiszahegyes fogadta be. Pusztaként 1718-ban a becskereki tiszttartóság alá került, mely bérbeadta. Az 1723-25. évi Mercy-féle térképen Szaján nem található sem a lakott, sem a lakatlan területek között. Az 1720-as évekből származó temesvári okmányokban azonban már szerepel Szajánpuszta elnevezés alatt. A temesvári királyi kamarai adminisztráció a zágrábi püspöknek adta cserébe annak horvátországi birtokaiért, amelyek a határőrvidékbe estek, és a katonai kincstárnak szüksége volt rájuk. A püspök azonban később lemondott a birtokról.
[szerkesztés] A 19. század - Újratelepítése
1798-ban a 9500 kat. hold kiterjedésű birtokot Tajnai Tajnay János vásárolta meg, aki 1806-ban Szeged környékéről, továbbá az algyői uradalomhoz tartozó Hantháza kertészségéből 800 katolikus lelket telepített le. 1816-ban az elpusztult Vedresháza kertészei is csatlakoztak hozzájuk. Tajnay János, majd fia, ifj. Tajnay János virágzó gazdaságot teremtett a községben. A Szaján–Tiszahegyesi gazdaság a Tajnay uraság „fontosságu gazdasága, szép épületjei, híres ménese, gulyája... Az itt készitetni szokott sajt jóságáról nevezetes.”[4] – A család azonban nem Torontál vármegye területén lakott, hanem a Bars vármegyei Tajna községben élt, ott volt a család kastélya is.
1828-ban megépült az első iskola a faluban. 1831–ben kolerajárvány pusztított a faluban. Emlékezetét őrzi Szent Bertalan napjának fogadalmi ünnepként való megülése. 1838–ban Szajánból magyarok telepedtek át a jobb földekkel rendelkező Tiszahegyesre, ahol eleinte szerb gazdák juhászai lehettek.
[szerkesztés] A szabadságharc korában
1849 januárjában a délről fölvonuló szerb szabadcsapatok négy ház kivételével fölégették Szajánt, zsúpfödeles templomával és két iskolájával együtt. Kovács János akkori plébános bölcs utasítására a lakosságnak két nappal korábban sikerült elmenekülnie Szegedre, majd a szabadságharc sikeres tavaszi hadjárata után visszatért a fölperzselt faluba, és romjaiból újjáépítette és terebélyesítette Szajánt. Nagyobb, de még mindig zsúptetős templomot és iskolát épített. Amíg a falu újjá épült, a szomszédos szerb többségű Tiszahegyesen húzták meg magukat, ahol Szent Vendelnek, a juhászok barokk védőszentjének tiszteletére kápolnát rögtönöztek maguknak. Ez a kultusz a merinó juhászat egykorú szajáni virágzását is tanúsítja
A szabadságharc idején megfogyatkozott lakosság pótlására a Tajnay család 1851-ben közvetlen Szaján mellett, a falutól északkeletre különálló községet alapított. A telepítési hirdetményre kizárólag bánáti svábok jelentkeztek. A sváb telepeseknek három hosszanti és egy keresztutcás kis falu épült, közepén kis teret is kialakítottak (Kis vagy Külső Szaján). ifj. Tajnay Jánosné Jeszenszky Vilma után a település neve Wilhelminfeld, magyarul Vilmatér lett. (A szajáni magyarok Milhernek emlegették.) A vilmatéri svábok azonban nem tudtak megmaradni a gyenge minőségű, vízjárta szajáni földeken, és néhány év múltán egy éjszaka elköltöztek. Évtizedekig emlegették a szajániak: a svábok éjjel elszéledtek a faluból, lámpáikat égve hagyták, hogy megtévesszék a földesurat. „Vígan jöttek, sírva mentek, s népünk ma is ott van.” Wilhelminfeldet 1883-ban egyesítették Szajánnal.
[szerkesztés] A 19. század vége - 20. század
1855-ben árvíz pusztította el a község határát, 1873-ban pedig kolera dúlt itt, mely sok áldozatot követelt. Az 1885. és 1891. években körülbelül 1700-an vándoroltak ki a helységből.
1894-ben Szajánnak már csaknem 3800 lakosa volt. Ekkorra már szűknek bizonyult a falu, ráadásul a báró Révaytól, az új földesúrtól bérelt földek adósságát sok-sok család nem tudta törleszteni, és megfosztották minden javától. Ekkor kezdődött Szaján lakosságának megfeleződése, és egyben két új település létesítése is. Előbb a mai Bácsgyulafalvára költözött el 1883-tól kezdve 220 családdal 1100 lélek, utána 1890-ben még egy érvágás érte Szajánt: 154 családdal mintegy 800-an települtek át Felső-Muzslyára. A falunak mintegy 1600 lakosa maradt.
1918-tól az SZHSZ királyság része, 1941-44 között német megszállás alá került, majd 1945-től Jugoszlávia (ma Szerbia) része lett.
1945 kora tavaszán megejtett vagyon- és lakosság-összeíráskor Szajánnak 602 háza és valamivel több mint 2000 lakosa volt. Az 1960-as évek derekától kezdődő elvándorlással ismét megfeleződött a lakosság száma.
[szerkesztés] Látnivalók
A községbeli három úrilak közül az egyiket a Szamek család építtette 1893-ban, a másikat a Fehér család ugyancsak 1893-ban emeltette, a harmadik Nagy-Balogh-féle 1911-ben épült. A római katolikus templom Bonnaz Sándor csanádi püspök költségén, 1880–81-ben épült. – A Magyar Katolikus Lexikon 1810-et említ építésének dátumául. 1931-ben szentelték föl.[5]
[szerkesztés] Történelmi települések
Szaján közelében feküdt a középkorban Sokhalom falu, melyre 1468-ban az Otvánteleki család nyert adománylevelet. E tájon feküdt továbbá Debelyhát falu is, melyet I. Ferdinánd király 1561 június 2-án több más, Csanád vármegyébe sorozott faluval együtt, Kerecsényi László gyulai kapitánynak adományozott. Emlékét a Debeli-háti puszta őrzi.
[szerkesztés] Képek
A főutca a katolikus templommal
[szerkesztés] Forrás
- (Szerk.:) Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai. Torontál vármegye. Budapest, Országos Monografiai Társaság, 1912.
- Törköly István: Ezt is ünnepelni lehetne. Hét Nap. Szabadka, 2009.10.07
- Bálint Sándor: A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. A Móra Ferenc Múzeum évkönyve 1974/75 II., Szeged, Móra Ferenc Múzeum, 1976.
- (Szerk.:) Juhász Antal: Táj és nép kultúra 4. Szajáni gyűjtés. Szeged, Szegedi Tudományegyetem Néprajzi Tanszék, 2003. (ISBN 963-482-607-5)
- ^ a b Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézet - Magyar Tudományos Akadémia
- ^ Szabó Dénes: A magyar nyelvemlékek. Budapest, Tankönyvkiadó, 1959.
- ^ Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. II. kötet, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1894.
- ^ Vályi András: Magyar Országnak leírása – Buda, 1796–1799; hasonmás-kiadás: Méry Ratio, Somorja, 2003.
- ^ Magyar Katolikus Lexikon
| ||||||||||||||||||||||||||||
| ||||||||||||||||||||||||||
